Huszonnegyedik fejezet.: Leszámolás

Huszonnegyedik fejezet.: Leszámolás

Élj a pillanatoknak, akár boldog akár szomorú is az.

Zayn szemszöge.:

Ez a szemét nem fél tőlem. Az, ahogy a szembe néz, és tartja a szemkontaktust tudom hogy egy kicsit sem tart tőlem. Nincs ez így rendjén, tennem kell valamit, különben valami olyasmi fog történni, amivel magam sem számoltam.

Kezemet a hátam mögé rejtem és rámarkolok a fegyveremre.  A fickó velem szemben felhúzza a szemöldökét, és egyre magabiztosabban áll fel velem szemben. Tudja, egyszerűen tudja, hogy mire készülök, nagyon nincs ez így jól. Minél hamarabb el kell ezt az ügyet intéznem.

-         Tudod Zayn gondoltam, hogy meg fogsz látogatni, arra viszont én sem számítottam, hogy ilyen könnyen csapdába lehet téged ejteni. - Könnyed kacaj hagyja el a száját, engem pedig a hideg ráz.

-         Hagyd a színlelést, te is tudod jól, hogy semmi esélyed sincs velem szemben. Hagyd a fenébe, és gyere velem, más különben olyat kell tennem, amit te sem akarnál igazán. –  A lehető legmagabiztosabban próbálok vele szembenézni, de már érzem, hogy valami nem fog jól elsülni.

-         Ugyan Zayn te is tudod jól ,hogy ez nem lesz ilyen egyszerű- mosolyra húzza a száját, majd felém kezd lépkedni.

 A csarnokban vízhangoznak a léptei, az egerek kidugják a fejüket a rejtekükről, majd amint meglátják mi van készülőben azonnal visszakoznak is. Legszívesebb én is ezt tenném. Elfutnék innen a fenébe, és vissza se néznék többé.

-         Tudod, ha át álnál hozzánk, talán életben is hagynálak, de így, oh semmi esély sincs rá. - arcomon megrándulnak az izmok szavai hallatán, és hírtelen Mia jut eszembe. Fogalmam sincs miért pont most, de nem tehetek ellene semmit. Tudom hogy elvesztettem, tudom hogy ennek nem így kellett volna lennie, de nem tudok ellene semmit sem tenni. Elengedtem, mert tudtam hogy ez a helyes, és elengedtem mert ezzel megadhattam neki azt amire mindig is vágyott. Egy új élet reményét. Egy új kezdetet, amiben saját maga írja meg a történetének a végét.

     

     Utolsó lehetőségként előrántom a fegyveremet, és a fickóra szegezem. Próbálom úgy csinálni, ahogy a kiképzéseken tanították. Csak gyorsan,és precízen célozzatok, próbáljátok kitalálni a következő lépésüket,és ne hagyjátok magatok legyőzni. A veszteseknek nem itt van a helye. Vízhangozik bennem a kiképzőnk szavai.

     

     Ujjamat a ravaszra teszem, de mielőtt megfelelő testrészre céloznék egy lövést hallok magam mögül. Kiengedem a tárból a golyót, de tudom célt fog téveszteni. A talaj felé zuhanok, és tudom ez a vég. A pusztító, leigázó, és mindent elsöprő vég.

      

     Mellkasomban nyilallik a fájdalom, és egyre inkább úrrá lesz rajtam a fáradság. Nyugalom tölt el valamilyen oknál fogva, és egyre kevésbé érzem a fájdalmakat. Szememmel a plafont bámulom, és hirtelen feltűnik előttem Mia arcképe. Azé az emberé, akit örökké szeretni fogok, és akiért az életemet is odaadtam volna. Lassan hívogatni kezd maga felé, és bár tudom nem Ő az, nem tudok ellenállni. Annyira kísértetiesen hasonlítanak. Annyira akarom, hogy Ő legyen az. Ha még egyszer az enyém lenne, ha még az egyszer a karjaim között tudhatnám, boldogan halnék meg, hiszen tudnám, nálam van a világ legnagyobb kincse.

     

     Lassan lecsukódik a szemem, és érzem, többet nem fogom kinyitni. Egy emlékfoszlány elevenedik fel bennem, amiben mi vagyunk ketten Miával, még ez előtt az egész előtt. Abból az időszakból való ez az emlék, amikor még mindenünk megvolt.

     Boldogan heverésztünk egymás mellett a fűben, és néztük a csillagokat. Ez egy igen ritka alkalmak egyike volt, amikor nem éppen lázadtunk a világ ellen. Ezekért a pillanatokért éri meg igazán élni. Ezek a pillanatok azok, amik örökké megmaradnak az emberben, csak az a szomorú, hogy erre sajnos gyakran későn jövünk rá. Pont mint Én.